Beugrottam a napokban városunk postájára azzal a nem titkolt szándékkal, hogy némi támogatást nyújtsak az E. ON Energiakereskedelmi Kft.-nek. Egyszóval, hogy befizessem az aktuális villanyszámlámat.

Megérintettem a sorszámkiadó automatát s kezembe vettem az 1242-es számú fecnit. A sarokban kb. fél tucat nyugdíjas korú nénike meg bácsika várakozott s mivel még volt egy szabad szék, hát letelepedtem. Ekkor érkezett meg utánam egy középkorú házaspár. Ők is megérintették az automatát, de az nagy meglepetésre nem csinált semmit. Aztán újra meg újra megnyomták az egyik gombot, de a gép csak zúgott morgott szinte ingerülten, azonban mégsem akart jegyet adni.

 - Biztos kifogyott a papír – jegyezte meg kissé értetlenül a férj.

 - Biztosan – válaszolt a párja, de ő - mint a nők ilyenkor általában már cselekedni is kezdett. Elment panaszra az egyik ablakhoz.

Bizony kellemetlen mikor elfogy a papír – gondoltam – sőt van kellemetlenebb szituáció is mikor egyenesen bosszantó, ha elfogy a papír, de ebbe most ne menjünk bele.

Ekkor láttam, hogy épp az 1241-es számú ügyfél végzi intézni valóját, így hát hamarosan én következem. Meg is jegyeztem félhangosan, hogy nálam van a következő sorszám, esetleg eladó. Meglepetésemre nevetésben törtek ki körülöttem főleg az idősebbek, sőt még hálásan is néztek rám, hogy egy kis derűt próbáltam csempészni a monoton várakozásba. Pár pillanat múlva a szemben lévő eddig üres ablakhoz megérkezett az egyik dolgozó hölgy, levette a zárva táblát és már villogott is a kijelzőn a számom az 1242-es.

A következő percekben olyan meglepetésben volt részem, mint még soha a postán. Velem együtt az összes várakozó nyugdíjas talpra ugrott s már rohant is az „ablakomhoz”. Mire megszólalhattam volna már meg is előztek s rám is támadtak, ha csak verbálisan is.

 - Maga mit tolakszik fiatalember? Maga jött a legkésőbb! – rivallt rám finomabban egy bácsika a hetvenen túl, de a nyolcvanon innen. Ráadásul elég termetes volt, s látszott rajta, hogy igencsak többet kapált már életében, mint én.

Egy fejkendős nénike nem szólt egy szót sem, de úgy nézett rám a nagy kék szemeivel, hogy szinte villámokat szórt, pedig az imént még önfeledten kacagott az idétlen poénomon.

 - De hát a számom! – motyogtam elhaló hangon a papirkámat lobogtatva s fél szemmel már a kijáratot keresve.

A vitának a nagyon kedves postai dolgozó udvarias, de határozott kérdése vetett véget.

 - Miről van szó, kérem?

 - Hát a gáz, a gáz – kiáltották szinte egyszerre.

 - Mondtam, hogy az átutalásos gázszámlákat, amit a kék színű rezsi utalvánnyal kívánnak fizetni azt 14 óra után kezdhetik intézni, és valóban ennél az ablaknál. Legyenek kedvesek még 10 percet várakozni, most az 1242 – es számú ügyfelet kérem – mondta kedvesen mosolyogva.

 - Szabad emberek? – szólaltam meg most már határozottan, mint Alfonzó a Kemény kalap és krumpliorr című filmben s közben jól láthatóan körbe mutogattam a sorszámomat.

Időközben egy másik kedves dolgozó hölgy szakszerű mozdulatokkal egy új tekercs papír gurigát helyezett a gépbe (egy akkorát, amelyik karácsonyig is elég lesz). Én megelégedetten léptem ki az utcára nagyot szippantottam a Kossuth utca levegőjéből s magamban a következő szavakkal konstatáltam az iménti aranyos kis félreértéses esetet: Na, ez gáz volt!

Kócsi Imre