2019. szeptember 6-tól nyugállományba vonult a Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény intézményvezetője, Buczkó József. Kis megszakítással közel két évtizedet töltött el Hajdúnánáson a közművelődés különböző területein, 2011. őszétől, mint a fenti intézmény vezetője.

Amikor világra jövünk, felülünk életünk vonatára. Kezdetben még szüleink kísérnek bennünket megállóról megállóra, majd eljön az idő, amikor már magunk döntünk arról, melyik állomást választjuk. Vannak, akiknek életében sok-sok megálló van, vannak, akiknek csak néhány. Buczkó József anno Újfehértón látta meg a napvilágot, majd nagyon rövid kitérőt követően negyven esztendővel ezelőtt Hajdúnánást választotta, itt telepedett le, alapított családot. Hogy milyen megállók is voltak ez alatt a négy évtized alatt, arról beszélgettünk nyugállományba vonulásának búcsúztató ünnepségen, amelyről majd még később szó esik.

De kezdjük az elején életed története fonalának gombolyítását; kérlek, mesélj arról, hogyan lett az egyszerű kétkezi munkás szülők gyermekéből diplomás értelmiségi.

Még általános iskolás koromban kiderült, hogy jó rajzkészségem van. Kovácsmester édesapám műhelye előtt gyakori témát nyújtottak a várakozó lovak, fogatok, melyek a tágabb környezettel együtt érdekes rajzi témát jelentettek számomra. Kézügyességemre egyik tanárom figyelt fel, aki megmutatta rajzaimat Berecz András nyíregyházi festőművésznek, s ő meghívott rajzszakkörébe. Mindez 1969-ben történt. Négy évvel később, érettségi után innen egyenesen vezetett az utam a Bessenyei György Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakára.

Hajdúnánásra éppen negyven évvel ezelőtt kerültél. Hogyan alakult városunkban az életed?

Pedagógus állást nem kaptam, így előbb a Tungsram Rt-nél dolgoztam, majd a helyi mozi üzemvezetője lettem. 1983-ban a Városi Tanács VB. Művelődési Osztályára kerültem, ahol közművelődési főelőadóként több mint egy évtizeden át szerveztem, segítettem a város kulturális életét. Többek között a népművészeti táborét, ahol, mint a kovácsműhely vezetője vettem rész a nyári eseményeken. Apai örökségem folytatásaként ebben az időben tettem kovács szakmunkás vizsgát is Miskolcon. Közművelődési munkám során kiemelt feladatomnak tekintettem a kezdetektől a helytörténet-kutatás támogatását, s az eredmények közzétételét az 1986-ban útjára indított Nánási Füzetek című helytörténeti sorozatban, amely mára a harmincegyedik számnál tart.

Már ebben az időben erősen a muzeológia, a néprajz, az értékmentés került érdeklődésed homlokterébe.  Vissza tudod idézni azt a körülményt, amikor véglegessé vált benned, hogy néprajzos leszel?

Ez az 1980-as évek derekán történt. Ebben az időben láttunk hozzá a Tájház létrehozásához. Helyi szakember azonban nem volt, a település népi kultúrája jórészt feltáratlanul váratott magára. Éppen ezért életcélul tűztem magam elé a helytörténet kutatást, s egy helyi múzeum létrehozását elődeim munkájának beteljesítésére, ezért úgy döntöttem, a szakmai ismeretek megszerzése végett elvégzem a néprajz-muzeológia szakot a Kossuth Egyetemen.

Most, éppen ezen az őszön ünnepeljük az 1989-es rendszerváltás 30. évfordulóját. Te hogyan emlékszel erre, hiszen ha jól tudom még itt érted meg, de utána visszatértél szülővárosodba.

Ekkor még a Városházán dolgoztam. Hittem a változás őszinteségében, a mélyre ható átalakulásban. Azt gondoltam, egyenes az út a hajdú öntudat és a polgári értékrend visszaállításához. Ám rá kellett ébrednem, hogy a szocializmus négy évtizede óriási károkat okozott a lelkekben és a közgondolkodásban. A politikai közélet síkján kívántam tenni valamit mindennek visszafordításáért, ám polgári oldali (MDF) képviselő jelöltként akkor még nem kaphattam esélyt a helyi közéletben. Ennek alapja csak később, a Polgári Kör megalapításával jöhetett létre, amely az akkori hatalom leváltásán túl éppen a fenti célokat tűzte zászlójára. Mint egykori elnöke, büszke vagyok arra, hogy közel másfél évtizedes működése alatt hozzájárult ahhoz, hogy a helyi társadalom visszanyerte önazonosságát, ragaszkodását múltjához, polgári értékrendjéhez.

Újfehértón nagy kihívás, nagy megtiszteltetés ért. Múzeumalapításra kértek fel. Nem volt egyszerű feladat.

1993-ban, frissen végzett etnográfusként – egzisztenciális gondokkal terhelve -, szembesülnöm kellett azzal, hogy Hajdúnánáson még nincs esélye egy helyi múzeum létrehozásának, ezért igent mondtam szülővárosom felkérésére egy helyi múzeum létrehozására. Csodálatos, egy szakember életében egyszer előforduló kihívás. Munkába állásom előtt a polgármester mutatott egy hajszálát, s azt mondta: ennyi van, ebből kell kiindulni a múzeum létrehozására. Egy évvel később, 1995 októberében megnyílt az Újfehértói Városi Múzeum nevet viselő intézmény, bizonyságot téve arról, hogy még mindig létre lehetett hozni muzeális gyűjteményt helyben gyűjtött tárgyakból. Ottani munkálkodásom csúcsa talán a település monográfiájának szerkesztése volt, amely Újfehértó története címmel 2000-ben jelent meg.

Mindeközben folyamatosan gyűjtötted mindkét város feledésbe menő, feledésre ítélt tárgyi és szellemi értékeit, amelyekről újságcikkek, kötetek hosszú sora született.

Amíg Újfehértón dolgoztam, Hajdúnánás helytörténeti értékeinek feltárására is igyekeztem gondot fordítani. Párhuzamosan jelentek meg könyveim mindkét településről. Mindig hittem abban, hogy egyszer elérkezik az idő, amikor itt is hozzáláthatok a múzeumi tevékenységhez, ezért vásárlás útján sikerült megszerezni például a Nagy Imre-féle ekegyár jelentős alkotásait, melyek országos, sőt európai szintű termékek voltak. Házunk kertjében – sok egyéb tárggyal együtt - felhalmozva várták az időt, hogy a helyi múzeumba kerülhessenek. Kutatási eredményeimet nem csupán a helyi, hanem különféle szaklapokban is közzé tettem. Szakmai munkám hozadékaként eddig huszonhárom könyvem jelent meg.

2011-ben visszatértél Hajdúnánásra, átvetted a Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény vezetését, és mellette közéleti szerepet is vállaltál; önkormányzati képviselő is voltál. Hogyan jellemeznéd életednek ezt a korszakát?

Újfehértón 2011-ben nehéz helyzet elé állították az akkorra már elismert, és közkedvelt múzeumot. Fenntartási okok miatt meg kellett volna válnom mindkét kolléganőmtől. Azt ajánlottam a polgármesternek, inkább engem küldjön el, hogy nekik megmaradhasson az állásuk. Így mint 1993-ban ismét munkanélküli lettem. Volt azonban valami, ami átsegített a nehézségeken: ebben az időben adta feladatul a Mindenható az 1916. évi székely menekülés és befogadás történetének feltárását, illetve önálló kötetben való megjelenését. 2011 őszén a könyvtár és múzeum vezetője lettem, és feladatul tűztem ki a könyvtár szakmai színvonalának megőrzése mellett a helytörténeti gyűjtemény tartalommal való megtöltését: tárgygyűjtést, intézményfejlesztést, annak szakmai elismertetését a helyi és a tudományos közvélemény előtt.

Közben a helyi képviselőség mellett mindvégig megyei közgyűlési tag is voltam. Mindezt nem hatalomnak, hanem szolgálatnak tekintettem. Több cikluson át vezettem a Városfejlesztési Bizottságot, reményeim szerint az itt élők megelégedésére.

Hitben élő ember vagy, a helyi Római Katolikus Egyházközség világi elnöke. Elnökséged alatt nagyon sok változáson ment át a templom és környezete.

1999-ben írtam meg a helyi római katolikus egyházközség történetét. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem elég csupán egy vallásos közösséghez tartozni, tenni is kell értük. Kértem a Jó Istent, adja meg nekem, hogy világi elnökként segíthessem ezt a szorgalmas, elkötelezett közösséget. Így lett. Közös egyetértésben visszaadtuk templomunk régi arcát, azt, amilyet építése idején, 1896-ban viselt. Sikerült teremtenünk egy olyan templomkertet, amely nem csupán esztétikai élményt, hanem lelki, vallásos töltekezést is szolgál.

Szakmai munkádat több magas kitüntetés is jelzi. Melyekre vagy a legbüszkébb?

A városvédelemért elnyert Podmaniczky-díjra (1998), az Újfehértó Városáért Díjra (2003), a székelyeket érintő kutatásaim miatt a Dr. Jakab Antal Emlékdíjra (2017), és legfőképpen a most augusztus 20-a alkalmából átvett Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetésre. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy ezekre érdemesnek talált.

Beszélgetésünk elején szóba került a búcsúztatásod. Azt gondolom nagy meglepetést okoztak munkatársaid.

Teljes meglepetés volt. Ez a kis közösség a legnemesebb lelki érettségről tett tanúbizonyságot, egyben példát mutatva arra, hogy egy ilyen vidéki intézmény a legnagyobb országos intézmények szintjén képes felmutatni szakmaiságát. Ez a nap éppen ezért nem csupán az én, hanem az ő ünnepnapjuk is volt. Jó volt velük együtt szeretetben dolgozni.

Milyen örökséget hagysz utódodra, Darócziné Bordás Andreára?

A munkát a múzeum tekintetében még nem végeztük el. Az úton, melyen közösen indultunk, jó cél felé vezet. Ne tévessze a célt és azt, hogy oda elérni csak szeretetben fogant közös akarattal, sok-sok önzetlenséggel és önfeláldozással lehet.

2019. szeptember 6-án újabb megálló következett, és „életvonatod”, lehet már picit lassabban, csendesebben, de még mindig a kijelölt pályán halad majd tovább, számtalan lehetőséget adva újabb alkotások létrehozásához.

Feladat maradt bőven. Több kötetre való felgyűjtött anyag vár feldolgozásra. Előttünk áll a város monográfiájának megírásával kapcsolatos kutató munka, s amint pályám elején, most is tanítani fogok. Egy országos merítésű műkovács képzésben rajz, néprajz, művészettörténet oktatás vár rám Tiszalökön. Engem a Teremtő több talentummal is megajándékozott, így hát az írás mellett festek, vagy esetleg kovácsolok, ha kedvem tartja.

Mindehhez kívánunk jó egészséget, erőt, alkotásokban gazdag békés, boldog esztendőket. Köszönöm a beszélgetést.

Lejegyezte: Rigó Tamásné