A BOREKO Egyesület 2020-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Alap egyik pályázatát, melynek keretében könyvek, albumok kiadására, díszletek és jelmezek pótlására, majd egy lengyel-magyar közös kulturális program megvalósítására nyílott lehetőség. Így kezdődött az együttműködésünk egy ustron-i amatőr színtársulattal, amellyel kidolgoztuk egy cserelátogatás tervét, összekötve egymás előadásainak megtekintésével

Szeptember 24-én indultunk el a nagy útra, egy kényelmes kisbusszal Lengyelországba. Minden papírt, okmányt, igazolványt becsülettel beszereztünk, de szerencsére egyik határon sem állítottak meg bennünket sőt, még lassítanunk sem kellett. Az első komolyabb megállónk Körmöcbányán volt. Az egykori Magyar Királyság egyik legjelentősebb, aranybányászatáról nevezetes városában volt egy kis időnk nézelődni, gyönyörködni a látványban, még ha kicsit sötétedett is már. Egy kedves kis étterembe vacsorázni is betértünk, s bár többen is kitűnően beszéltek közülünk angolul mégis kicsit nehezen értettek bennünket a szlovák pincérek. Ekkor szinte a föld alól odaugrott egy középkorú férfi s tökéletes magyarsággal felajánlotta, hogy segít nekünk, így már könnyebb volt elmagyarázni, hogy például nekünk mindenről hivatalos számla kell. Kiderült, hogy a felvidéki Nyitráról érkezett alkalmi segítőnk s még neki volt megtisztelő, hogy közreműködhetett a tolmácsolásban. Késő éjszaka érkeztünk meg Ustronba s bár egész úton terveztük, hogy milyen jókat beszélgetünk majd szobáinkban, bizony hamar álomba merültünk.

Másnap reggel megérkezett ottani „gardedámunk” Urszula Brodva-Gawalek a lengyel színtársulat egyik kitűnő színésze s máris kellemes sétára invitált bennünket a Visztula partjára majd a városközpontba. Délután libegővel csodálatos és lenyűgöző utazást tettünk a Czantoria hegyre. Nem győztük fényképezni a látványt, hiszen a felhőket szinte kaviccsal megdobhattuk volna, a völgyekben pedig festményként tárultak elénk az erdők, a rétek s a picike falvak, városok. Odalent következett az újabb meglepetés. Az utazásunkat a libegőn automata fényképezőkkel megörökítették s azt meglehetett vásárolni. Egy testes mosolygós asszonyság a pult mögött viszont egyszer csak váratlanul, tört magyarsággal ránk kiállott:

−Magyarok?

−Igen, yes, dá – válaszoltunk kicsit ijedten.

Felnevetett, valamit kiáltott lengyelül s kezünkbe nyomta az összes fotót.−Öt zlotyi – harsogta tovább s mi hamar megértettük, hogy igen méltányos kedvezményt kaptunk.

Más. A felvonószerkezetet kezelő egyik férfi odalépett vezetőnkhöz Koroknai Zoltán tanár úr barátomhoz s angolul megkérdezte tőle, hogy mi hajdúnánásiak vagyunk e. Kiderült, hogy ő egy nánási sofőr emberrel dolgozott együtt éveken keresztül. Hiába, kicsi a világ.

Este következett utunk lényege, a színházlátogatás. Egy impozáns, de a miénknél kisebb színházban fogadott az ottani társulat. Egy próbájukra érkeztünk, majd csak nekünk, előadták a teljes színdarabot. Bár végig lengyelül beszéltek, de a szinopszist ismerve jól szórakoztunk s végül az ajándékozás és a közös fotó sem maradhatott el. Néhány hét múlva ők fognak meglátogatni bennünket s akkor majd mi bizonyíthatunk. Összességében engem az érkezésünk pillanata ragadott meg igazán. A takaros kis vendégházunk udvarára megérkezve az éttermi részről hangos zene és éneklés hallatszott ki – mint később megtudtuk születésnapot ünnepeltek több tucatnyian. A hangos „lalázást” hallva döbbenten ismertük fel az Omega együttes Gyöngyhajú lány című slágerét. Több, mint 400 km buszozás után magyar dal fogadott bennünket! Csak itthon jutott eszembe, meglehet direkt tették be ezt a számot, hogy kedveskedjenek nekünk – tudták, hogy érkezünk - hisz még mindig érvényes a régi mondás: „Lengyel, magyar két jó barát”

Kócsi Imre