Írásom címéül a Kormorán együttes és Páskándi Géza szerzeményéből született, 1848 című albumot választottam, mely 1998-ban jelent meg, tisztelegve a szabadságharc 150. évfordulója előtt.

Petőfi Sándor neve hallatán minden magyarnak van valamilyen személyes emléke. Nem túlzás azt mondani, hogy mindenkinek, hiszen már egészen kis korunkban találkozunk költészetével, alakjával, fel tudjuk eleveníteni külsejét fénykép és festmények alapján. Krúdy Gyula egyik munkájában idézi Petrovics Istvánt, a költő apját, aki „garabonciás diák”-nak nevezte fiát. Valóban, Petőfi szelet vetett és vihart aratott, bejárta számtalan szegletét a Kárpát-medencének. Megjelent itt és ott váratlanul, hirtelen és hívatlanul, alárendelve rövid életét a folyamatos mozgásnak és alkotásnak. Nem sok olyan híres ember van a magyar művelődéstörténetben, akinek születési ideje, helye, halálának körülményei, s annak időpontja is bizonytalan lenne. Petőfi hivatalos születési helye Kiskőrös, de Kiskunfélegyháza és Szabadszállás is felmerült lehetséges helyszínként. A születés ideje 1822. december 31. vagy 1823. január 1. Ebben sincs teljes egyetértés a mai napig sem. A legtöbb vitát és ellentétet azonban halálának körülményei vetik fel. Szinte mindenki azt a változatot ismeri, azt tanulta, hogy 1849-ben Segesvár környékén hősi halált halt a költő és tömegsírba helyezték. Ennek bizonyítása azonban sohasem történt meg. Ma már köztudomású, hogy a cári csapatok hurcoltak el magukkal hadifoglyokat Oroszországba.

1984-et írtunk, amikor egy bizonyos Svigel Ferenc, zentai illetőségű egykori első világháborús hadifogoly, visszaemlékezéseiben beszámol az orosz fogságban történtekről. Az említett személy Dél- Szibériába, Barguzin környékére kerül. A szóban forgó hadifogoly itt hallott először arról a magyarról, aki a helyiek emlékezete szerint szintén hadifogolyként került a Bajkál-tó közelében fekvő településre 1849-ben. A helyi hagyomány szerint az Alexander Petrovics nevű magyar egészen haláláig Barguzinban élt. A Svigel Ferenc hagyatékából előkerült fényképfelvétel szerint, a Petőfinek tulajdonított síremlékre ez volt írva oroszul, cirill betűkkel: „ PETROVICS ISTVÁN FIA, SÁNDOR, MAGYAR ŐRNAGY ÉS KÖLTŐ, MEGHALT  ILISZUNKSZBAN 1856 MÁJUS HAVÁBAN” . 1989-ben érdekes fejlemények, s azokból kiinduló heves viták, sőt lejáratások indultak el a média teljes bevonásával. A kedélyeket az az esemény borzolta fel ennyire, miszerint Morvai Ferenc feltaláló, vállalkozó, Petőfi –kutató, egy 22 tagból álló expedícióval, köztük, dr.Kiszely István, antropológussal, a távoli szibériai Barguzinba utaztak és ott ásatásokat végeztek. Morvai saját vagyonából fizette az expedíciót. Elhatározta, hogy szakemberek segítségével feltárják a sírt, hogy a végére járjanak egy legendának. dr. Kiszely István, antropológus - professzor a csontok vizsgálata során 25 jellegzetességet azonosított. A folytatás filmvászonra kívánkozik és meglehetősen kusza és szövevényes történeteket írtak meg az újságok az ügy kapcsán.

A Magyar Tudományos Akadémia női(?) csontvázként azonosította a feltárt sír maradványait. 1994-ben, Morvaiék közben járására a csontok az USA-ba kerültnek elemzésre, ahol azonban csak egy alapos DNS vizsgálat után merték volna kimondani a teljes bizonyosságú azonosítást. Ehhez Petrovics István és Hrúz Mária csontjaiból vett DNS mintát kellett volna kinyerni. Bár az engedélyeket Morvaiék megszerezték, az exhumálást kegyeleti okok miatt nem engedélyezték.

A Petőfi-ügy elszánt harcosai tovább mentek és a Petrovics-Hrúz házaspár oldalági rokonainak mintáit kínai genetikusokkal vizsgáltatták meg. 2015-ben a Morvai által vezetett ún. Petőfi Megamorf Bizottság sajtótájékoztatót szervezett, melyen bejelentették, hogy a rokonok vérmintái és a barguzini csontokból nyert minta összehasonlító DNS- vizsgálata 99,2-99,9 százalékos egyezést mutat.

Izgalmas és érdekes munka, dr. Kiszely István: Meghalt Szibériában című könyve, mely hiteles olvasmányként szolgálhat e szövevényes és hosszú történetben való eligazodáshoz. Mindig fontos visszamenni az eredeti forráshoz, s csak ezután tájékozódjunk más helyekről.

Úgy vélem megegyezhetünk abban, hogy Petőfi Sándort nagy tisztelet övezi minden magyarlakta területen, a szórvány magyarság körében és a világnak számos pontján, ahol műveit fordítások alapján ismerik. Születésétől mostanáig minden kor fontosnak tartotta életútjának és életművének megismertetését. E tekintetben talán lényegesebb a folytonosság megléte, verseinek, személyes történetének ismerete, mint az, hogy milyen célból és indíttatásból sajátították ki maguknak bizonyos korszakok. Személyes véleményem az, hogy ezek a törekvések elbuktak.

Emléktáblák, szobrok, intézmények, utcák, terek, sőt települések is őrzik emlékét. Jankovics Marcell remek rajzfilmje bemutatja a János Vitéz azon jelentésrétegeit is, melyek miatt kiemelkedik e mű az egyszerű elbeszélő költemények sorából. Itt élünk az Alföldön, a Tisza közelében, s ezért sokunkban felidéződnek verseinek sorai. Aki már járt Koltón, Nagybánya szomszédságában, bizonyára emlékezetébe vésődött a patinás kis Teleki kastély, ahol Petőfi és Szendrey Júlia a mézesheteiket töltötték, 1847 szeptemberében. Milyen beszédes a kapcsolat e két szó között: KoLTó-KöLTő. Rejtett és felszínre törő tartalma egyszerre utal egy ember hivatására és arra az idilli környezetre, ahol élete legboldogabb hat hetét tölthette.

Petőfi Sándort lehet szeretni vagy elutasítani, de tény az, hogy az emberek ismerik, s tapasztalatuk alapján fogalmaznak meg véleményt róla. Zsenialitása, robbanékony természete, tragikus sorsa és rövid élete megérinti az embereket. Mindenki lelkében ott van, szívünkbe zártuk örökre.

Nagyné Józsa Beáta