Zágonyi Lajosné, vagy ahogy nemzedékek ismerik, „Zsóka óvó néni”, idén nyáron vehette át a Vasdiplomát, több évtizedes szakmában eltöltött idő, illetve az óvónői diploma megszerzésének 65. évfordulója alkalmából.

Egy nyár végi délutánon elevenítettük fel az elmúlt évtizedeket Zágonyi Lajosné nyugalmazott óvónővel, Zsóka óvó nénivel, honnan is indult a pályája anno Nábrádi Zsófiának, aki szinte gyereklányként ( 14 évesen) került a Püspökladányi Óvónőképzőbe még 1953-ban.

Sokan ma már el sem tudják képzelni, hogy akkoriban, néhány évvel a második világháború után, milyen állapotok uralkodtak az oktatási intézményekben. Nem volt kényelmes, kétszemélyes lakószoba, fürdőszoba, stb. 8-16 ágyas hálók voltak, tisztálkodási lehetőségek meglehetősen mostohák, és az élelmezés is sok kívánni valót hagyott maga után. Hazautazás csak nagy ritkán, egyszóval meglehetősen kaszárnyai körülmények voltak. És mégis; az akkor éppen csak 14-15 éves lányok nagy többsége keményen tanult, betartották a szigorú szabályokat és mindenki emberré érett. – foglalta össze az indulás éveit Zsóka néni.

Hogyan volt tovább, hol kapott munkát?

1956 őszét írtuk, amikor kineveztek a debreceni Alvinczy téri óvodába, ám itt csak nagyon rövid időt töltöttem, 1957. januárjában már Hajdúnánáson voltam, az Attila utcai óvodában. Innen 1962-ben áthelyeztek a Hunyadi utcai óvodába, ami akkor még az egykori Hunyadi Olvasókör épülete volt. Vezetésemmel a régi épületből 2 csoportos óvodát varázsoltunk három munkatársammal. Őszintén szólva erre igen büszke voltam, mint fiatal óvónő. Itt szolgáltam 1962-től 1964-ig.

Következett egy kis kitérő, hiszen időközben férjhez ment és nagy gondot jelentett a lakhatás.

Igen, 1959-ben férjhez mentem Zágonyi Lajoshoz, és megszülettek a gyermekeink, 1962 és 1964 között. Nagyon nehéz körülmények között, albérletben küszködtünk a két kicsi gyermekkel – akkor még semmiféle kedvezmény nem volt a szülőknek. Így aztán 1964 nyarán adódott a lehetőség, és áthelyeztek Darvasra vezető óvónőnek, ahol megoldódtak lakhatási gondjaink.

Néhány év után ismét újabb kanyar, a viszonylag jó körülmények közül ismét visszavezetett az út Hajdúnánásra.

Valóban, ugyanis a férjemet 1968-ban kinevezték villanyszerelő oktatónak, az akkori 125.sz. Ipari Szakmunkásképzőbe. Így aztán nem volt más választásunk, a tanév leteltével hazaköltöztünk, én a Leánynevelőotthonban kaptam munkát.

Lakás gondunk is megszűnt, kaptunk pedagógus kölcsönt és végre saját lakásba költözhettünk a Deák Ferenc utcában.

1976-ban bekerültem az akkori 1.sz. Óvodába, itt dolgoztam 1976-tól 1982-ig, majd amikor 1982-ben megépült a Dorogi utcai 7.sz. Óvoda áthelyezésemet kértem és itt mentoróvónő lettem. Itt sikerült néhány óvónőképzős növendékkel megismertetni a szakma szépségét, örömeit, de nehézségeit is. Itt dolgoztam, mint vezető-helyettes óvónő, egészen nyugdíjazásomig, 1995. december 10-ig.

Munkásságát több elismeréssel is jutalmazták.

A négy évtized alatt több intézményben is dolgoztam, az első 15-20 év igen szerény és nehéz körülmények között telt, de úgy érzem ezzel is színesebb, tartalmasabb lett az életem, rengeteg tapasztalatot szereztem. Munkatársaim szerettek, vezetőim elismerték munkámat; 1988-ban a Minisztertanács által adományozott Kiváló Munkáért kitüntető jelvényt kaptam, 1989-ben Hajdúnánás Városi Tanácsától a Társadalmi Munkáért Érdemérem ezüst fokozatát, 1990-ben a Hajdú-Bihar Megyei Tanács Közösségi Munkáért Emlékérmet adományozott, 1995-ben pedig megkaptam a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási miniszterétől a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet.

Ami azonban a sok elismerésnél is fontosabb; mind munkatársaim, mind a nevelt gyermekek szülei, mind maguk a gyermekek – egykori óvodásaim – elismerték munkámat, odaadásomat, gyermekszeretetemet. Mindig is ez volt a legfontosabb számomra, ez vezérelt az óvónői pályára.

Hogyan telnek a nyugdíjas évek?

Most már kicsit csendesebben, főleg mióta elhunyt a férjem, hiszen már 82 éves vagyok, de még a mai napig énekelek a Makláry Lajos Városi Énekkarban. Mindemellett tevékeny munkát végzek a Református Nőszövetségben is. A járványos időszak engem is megviselt, de igyekszem mindent megtenni egészégemért, sokat mozgok, sétálok, és persze hálát adok a Jó Istennek, hogy mindezt megérhettem és bizakodom, hogy még talán a többi díszdiplomából is jut majd.

Gratulálunk és jó egészséget kívánunk Zsóka néninek!

Rigó Tamásné –Fotók: magánarchívum