Két női név és két fénykép a Nagy Háború idejéből. Egyikük, Amálka Csík vármegyéből, közelebbről Csíkszeredából való, a másikuk innen, Hajdúnánásról. Két sugárzó, fiatal arc, olyanok, akikkel ma is szembe találkozhatnánk az utcán. Ám mindketten régen leélték már az életüket.

                Egy évszázaddal ezelőtt a háborús sors sodorta össze őket. Ide, ebbe a városba. Az 1916-ban 18-19 éves Schmidt Amálka családjával menekült a románok elől, s a Bocskai utcában, a Lente családnál lelt menedéket. Édesapja katonaként szolgált valamelyik hadszíntéren. Lente Sándor fiait szintén harctérre szólította a háború. Hármat is. Sándort, aki még 1914 októberében hősi halott lett, aztán Gábort, akit szintén elnyelt már egy tömegsír az olasz fronton, 1916 tavaszán, valamint Balázst és a vőt, Pálfi Sándort is. Ebből a népes  családból mindenki katona volt tehát. A gyermekekből kettő maradt a háznál. Az asszonysorban lévő Zsuzsánna és a legfiatalabb, az akkor 23 éves Katicza, ahogy abban az időben írták a nevét.

        Lente Katicza 20-as éveinek derekán     

1916 szeptemberére, amikor a székely menekültek megérkeztek, kijutott már ennek a családnak a gyászból is, meg a nélkülözésből is bőven. A legényfiúk odavoltak, üres lett a ház, így aztán a fájdalom miatt úgy döntött az akkor már beteg, hatodik x végén járó Lente Sándor, hogy magukhoz ölelnek egyet a menekült székely családok közül. Egy édesanyát a nagylánnyal, Amáliával, két gimnazista öccsével, Bélával és Gyulával, és a néhány hetes csecsemővel, Irénkével, aki kevéssel a menekülés előtt született. Két távoli világ, a székely nemesi társadalom leszármazottai és a hajdú nemesek utódai húzódtak egy fedél alá.

                És ahogy ez lenni szokott, a fiatalok között barátság szövődött. Három hónap múltán a csíkszeredaiak haza utazhattak, hiszen kiűzték onnan a román megszállókat katonáink, ám a levelezések, képeslapváltások útján élő maradt a kapcsolat. Az első képeslap 1916. november végén érkezett Szeredából, melyen arról tudósította Amálka Katiczát, hogy szerencsésen haza érkeztek. Aztán jöttek sorra a különféle levelezőlapok, rajtuk rohamra induló honvédekkel, vagy kedvese után vágyakozó, őrt álló katonával és a Gyimeseket ábrázoló levelezőlappal, amely azt a helyet mutatta, ahol a magyar hazára rontottak a románok. És küldött Amálka olyanokat is, melyeken a korabeli Csíkszereda arca villan fel, az egykori Rákóczi utcával, ahol a Schmidt család lakott, megjelölve rajta a lakóházat is.

                Az utolsót, a 19. képeslapot, amely a millennium idején épült római katolikus főgimnáziumot ábrázolja, 1920. január 4-én adta postára Amálka, melyen boldog újévet kívánt a Lente családnak. És nem jött többé képeslap. Ezen a legutolsón román nyelvűre váltott Csíkszereda postabélyegzője: Mercurea Ciuc, ami jelzi azt, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozat nyomán Erdélyt a trianoni döntést másfél évvel megelőzve a Kárpátokon túli Óromániához csatolták az oláhok.

              Schmidt Amália 1917 novemberében

  Az élet zajlott tovább Csíkszeredában és Hajdúnánáson is. Minden bizonnyal nem tudtak többé egymásról. Néhány héttel ezelőtt azonban feltárult Katicza további élete is. Lente Katiczából 1920-ban Szabó Imréné lett, s házasságukból négy gyermek született.

                Sándor nevű fiának felesége, a 81 éves Szabó Mária (Szabó Sándorné) volt az, aki előkereste a régi idők kincseit, lediktálta családi emlékeit, s tanárnő leányával, Szabó Évával elküldte a múzeumba.

                A megtalált képeslapok nyomán Csíkszeredában is utánanéztünk Schmidt Amália további életének. Természetesen ő is asszony lett. Gyermekei mellett az Iparos Nőegylet műkedvelő színjátszója volt, az 1916-ban csecsemő Irénke pedig híres varrónővé vált. Schmidt nevű család ma már nem él ebben a székely városban, csupán emlékük.

                Ez a történet is része lett a szeredaiak emlékezetének, amint az onnan küldött képeslapok is, bizonyságául egy száz évvel ezelőtti szeretet kapcsolatnak, amely aranysugarakkal hinti be a 2018. évi ünnepi esztendőt is, hiszen arra emlékezünk, hogy annak idején ezekben a napokban még több mint 300 székely menekült tartózkodott a városban, főleg a Gyimesekből és Gyergyóból.

                Az idei centenáriumi évben, amikor a Székely Menekültek Ünnepnapjának őszi eseményeire készülünk, ez a Gondviselés által elénk tárt történet ad újabb lendületet a méltó emlékezéshez.

Buczkó József