A Kedves Olvasók biztató visszajelzései arra ösztönöztek a református templom történetét érintő írásaimat illetően, hogy újabb részleteket tárjak a nyilvánosság elé. E témában legfőbb forrásul a megyei és a hajdúböszörményi levéltár iratai, valamit a helyi újság régi számai szolgálnak, melyek betekintést nyújtanak a két évszázaddal korábbi eleink küzdelmes időszakába, amikor a császári tiltó rendelkezések után végre hozzáláthattak egy új, tágasabb templom felépítéséhez.

Most a templom és torony építésének körülményeiről, érdekességeiről szólunk néhány szót.

Hogy miért kellet az új templom, azt 1791. tavaszán így foglalták írásba eleink: „Régtől fogva tapasztalja a Nemes Tanáts és a Nemes Communitás és az egész Város népe, hogy a mostani templom annyi számú népnek, amennyi ezen városban találtatik éppen kevés bővségű volna, egyező akarattal meghatároztatott és elvégeztetett, hogy Istenünk dicsőségére, Ő Szent Felsége Kegyelmes segedelmével egészen új templom  építéséhez fogjunk.” Egyező akarattal elhatározzák azt is, hogy „az újonnan építendő templom mind a tűztől való nagyobb védelem, mind szebb voltára nézve nem kanfarosra, hanem vértelekre építtessen.” Ez a feljegyzés pedig azért különleges jelentőségű, mert arról tájékoztat, hogy az előző, amely különálló volt a toronytól, mindkét végén csapott nyeregtetővel, helyi szóhasználattal, kanfarral rendelkezett.

                Az articsóka, mint gyógynövény, amelynek formajegyei díszítoelemekké váltak

A munka még ezen a tavaszon el is kezdődött. A bontáshoz és az építéshez igénybe vették az egész város népét. Az elöljáróság elrendelte, hogy minden felnőttnek két napot kell dolgoznia egyfolytában. Ennek szervezését a tizedek élén álló utca hadnagyok végezték, ők alkották meg azt a protokollumot, előírást, melyet minden lakosnak be kellett tartania, ügyelve arra, hogy a kirendeltek „jókor reggel megjelenjenek munkára, gyermeket maguk helyett ne küldjenek, s a tizedből semmiféle lakost ki ne hagyjon.”  Mai értelemben valóságos közmunka volt ez abban az időben.

                Delienatio, azaz tervrajz alapján láttak munkához. Ennek kézhez vétele előtt úgy határoztak, hogy „a templomnak belső nagysága semmiképpen meg ne kisebbedjen, sőt nagyobbodjon.”

                Természetesen különös gondot fordítottak a külcsínre, azaz a díszességére is. Ahogy korábbi írásunkban jeleztük, a stílusjegyek a barokk nyelvezetén fogalmazódtak meg. Ebben az időben közkedveltek voltak az oromfalak tagolt ívű záródásai és a különféle kődíszek. Éppen ezért megállapodtak egy sátoraljaújhelyi kőfaragó mesterrel, ”19 kőgömbök készítésére”, melyekkel az oromfalakat kívánták ékesíteni.  Mivel a templom homlokzatának a keleti oldalt tekintették, természetesen ide helyezték el a legtöbbet, összesen öt darabot, az „enyészeti”, azaz nyugati oldalra kettőt, a többit a portikuszokra állították. Ezek közül egy különleges díszítettségű volt, s a keleti oldali oromfal csúcsán állt, a többit illetően pedig úgy határoztak, „articsóka formájú legyen.” Ez a szubtrópusi eredetű saláta és gyógynövény ebben az időben elsősorban a barokk plasztikai formavilágában volt ismeretes, ugyanis ez az ökölfej nagyságú termés pikkelyes felületével különleges látványt nyújtott. Méretessé változtatott kő formája így alkalmassá tette oromdíszként való felhasználását.

                1867-ben az akkori korízlésnek megfelelően klasszicizáló stílusra alakították a templomot, így lekerültek, és sajnos nyomtalanul eltűntek ezek a gyönyörű díszítőelemek, Már a Vasárnapi Újság grafikusa sem látta 1860-ban, amikor a Vasárnapi Újság számára készített képes beszámolót. (Egyébként ez a rézmetszet a legkorábbi ábrázolás templomunkról.)

Mielőtt zárnánk mostani mondandónkat, vessünk még egy pillantást a templom portikusaira és egy meg nem valósult tervre is. Az előzőek csak 1792 óta léteznek. Építésüket nem a díszítési hajlam, hanem a szükség szülte. Ezekkel ugyanis a templom alapterületét, a befogadóképességet kívánták növelni.  Úgy rendelkeztek hát, hogy „mind a négy rendbeli Portikusok olly tágasak legyenek, hogy ha mind két felől három széksor tétetne is, mégis a bemenni akaró személyek ki is mehessenek.”

                A meg nem valósult elképzelés pedig nem egyéb, mint a keleti oromfalra tervbe vett városcímer lett volna. Egy debreceni mesterrel alkudoztak erről, kimondván, hogy „egy illendő méretű Kő Táblát készítsen és abba a Hajdú Vitézek Címerét szépen bele vágja.” Mivel azonban az árat illendően nem tudtak dűlőre jutni, meg aztán az építés üteme is jócskán előre haladt, így letettek erről a szép elképzelésről. (A mostani megújulás során akár meg is valósulhatna ez a régi adósság.)

A templom falából származó falazó tégla Lénárt István névjegyével.

   Egyébként ennek megrendelője maga a nemes tanács, azaz a város volt, amint a templom építésének költségeit is javarészt ő viselte. Ő adott megbízást például egy debreceni „civis mesternek”, bizonyos Racbauer Józsefnek az építési munkálatokra és az ugyancsak debreceni téglavető mester számára is, Lénárt Istvánnak, aki helyben vetett és égetett falazó anyagot készített, ellátva monogramjával (LI), melyekből egy ép példány elő is bukkant a mostani felújításkor, az északkelti fal lábazatából. Éppen e sorok írása idején sikerült levéltári források alapján azonosítani, kit is takar a két betű. Ez is egy kőbe zárt üzenet számunkra.

                                                                                                                              Buczkó József