Még az elmúlt év karácsonya előtt jelent meg a fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt Daróczi Tamás: Átutazó félelem című, poszthumusz verseskötete. Családja, jóbarátai, közeli ismerősei tudták, hogy már középiskolás kora óta ír verseket. Persze, hogy pontosan mikor is vetette papírra első próbálkozásait, azt már soha nem tudjuk meg. Nagy elődökhöz híven, verseit kézzel írta, így maradt ránk két, vastag füzetet betöltő alkotásainak összesége. Ezek javarésze vers, amelyekből még éltében már egy kötetnyit válogatott. Maga a kötet címe és az illusztrációs anyag válogatása is még az ő elképzelése alapján történt, némi módosításokkal. A címlapgrafika és a belívek illusztrációja Tamás atyai jóbarátjának, a szintén nánási származású Tóth Béla festőművésznek az alkotásai.

                Mit is kell tudnunk erről a korán elvesztett ifjú tehetségről, aki gyermekkorában élte az egyszerű nánási emberek gyermekeinek mindennapjait; iskolába az akkor még 6.sz. Általános Iskolába járt, majd szakmunkástanuló lett a „Csihában”. Talán éppen ezekben az években írta első verseit, amelyek - kora fiataljainak életérzéseitől némileg eltérően - erőteljesen kötődnek a nemzethez, a hazához, történelmi múltunkhoz.  

„Kik véditek Hunnia égi határát / látjátok-e, hogy mivé lettünk?/ Rossz kor fellege felettünk, /

alattunk erkölcsi sár és ingovány /lett az út. S ki tudja, hány és hány / jajszó kell még! Nem és nem!/ Nemzetem temetni nem engedem!” (Nem, és nem!)

Rövid élete során testvéri szeretettel ragaszkodott határontúli magyarjainkhoz, pl. nemegyszer, amikor vége volt a tanévnek, barátaival sorra járták az ismerősöket, és szedtek össze fölöslegessé vált tankönyveket, magyar nyelvű irodalmat és juttatták el Erdélybe, Kárpátaljára. Sorsközösség vállalása több versében is megjelenik – így pl. a mai is igen aktuális mondandójú: Átoksoriak (Megkésett Levél Wass Alberthez) művében.

„Ó, mondd, mért van, hogy sorsunk szekerén csak a bánat /ül jobban, s az örömnek nem jut egyéb, mint / néhány félreeső kis zug valahol belül, egyre / összébb és összébb zsugorodva a nagy rakat alján?/ Testvér! Elvesztett méltóságunkat e földön/visszaszerezzük-e még? És mondd, e világban, e létben,/ és Európában megleljük-e végre helyünket?

Már 2004-ben első önálló kötetének kiadásán gondolkodott, akkor kezdte szerbe-számba szedni azon verseinek sorát, amelyet megjelenő kötetébe szánt. Sajnos ez az ismert tragikus körülmények miatt nem tudott akkor megvalósulni. Azonban még így is egy figyelemre méltó, megőrzésre, megismertetésre, megismerésre érdemes kötet alakult ki a torzóban maradt életműből. És jeleket hagyott maga után, hite, gondolatai, álmai, érzései lenyomatait, mint ahogy írja a kötet záró versében.

Rigó Tamásné