1997. január 22-ét írtunk. Mint gyakorló muzeológus, ezen a napon is nála jártam. Rendszerint tanácsaiért kopogtattam be debreceni lakásába. Most azonban köszöntése végett. Merthogy ekkor ünnepelte 75. születésnapját. Energikus volt, mint egész életén át.

„Na, mi újság Nánáson? - kezdte a beszélgetést, merthogy élénken élt lelkében, az ifjú korában itt töltött évek emléke, amely szeretetteljes kötődéssé formálódott. Egy könyvet dedikált „születésnapi ajándékként” számomra, amely munkásságának repertóriumát, azaz megjelent írásainak bibliográfiáját tartalmazta: címszavakba foglalt tudományos életútja vaskos lenyomatát 1944-től 1997-ig.

És micsoda életút!

Közvágóhídi munkás apa és hajdúböszörményi édesanya gyermekeként Budapesten született, ám nagyhírű tanárok keze alatt Kunszentmiklóson nevelkedett, és itt is érettségizett. Az ambiciózus fiatalembert a debreceni, a fővárosi, majd ismét a debreceni egyetem vonzotta magához magyar – angol - történelem szakkal. Ezekben az években köteleződött el életre szólóan a néprajzzal, és a tanári pályával, olyan meghatározó tanárok hatására, mint Tálasi István vagy a nagyhírű Karácsony Sándor.  

Hittel és tudománnyal felvértezve, a háború utolsó évében, 1945-ben érkezett első állomáshelyére, a hajdúnánási Református Gimnáziumba. Itt aztán a kiváló pedagógus és múzeumszervező Molnár József utódaként folytatta ott, ahol ő abba hagyta. „Nagyon szerettem Hajdúnánást – írta visszaemlékezéseiben -, itt bontakozott ki helytörténeti és honismereti érdeklődésem, s vált a Hajdúság története egyik fő tárgykörömmé.”

Az intézmény államosítása után Gödöllőre helyezték, hogy aztán kezdetét vegye életre szólóan változatos életútja. Kecskemét után Szentendre, majd Túrkeve következett, ahol létrehozta a település első múzeumi intézményét. A sikeres munka a sárospataki múzeumban folytatódott, mégpedig igazgatói kinevezéssel. Egy évtized múltán már a pécsi múzeumot igazgatta, ahonnan aztán 1969-ben megérkezett utolsó állomáshelyére, a debreceni Déri Múzeumba, ugyancsak igazgatóként. Élete, tudományos munkássága itt teljesedett ki igazán. Múzeumszervezőként és egyetemi tanárként egyaránt meghatározó személyisége volt a megye és az ország tudományos életének.

Hajdúnánás pedig különösen is kitüntetett helyet kapott szakmai munkásságában. Írásainak se szeri, se száma, melyek napvilágot láttak a különféle tudományos közleményekben. Még a Nánási Fórumban is. Ő hívta fel a figyelmet a méltatlanul elfeledett Móricz Pál és a szintén feledésre ítélt Maghy Zoltán szellemi hagyatékára, s ugyancsak ő kezdeményezte a tiszteletükre állítandó emléktáblák elhelyezését is a szülőházakon.

Nem véletlen hát, hogy az a bizonyos kérdés mindig elhangzott, amikor találkoztunk.

Generációk nőttek fel a keze alatt. Az enyém is. Életre szóló példaként áll előttem, hiszen ő indított el azon az úton, melyen maga is járt hajdúnánási évei alatt.

Születésnapja pedig egyben legragyogóbb ünnepünk is: a Magyar Kultúra Napja. Élete példázza, hogy a Teremtő nem véletlenül küldte közénk éppen Nemzeti imánk megírásának napján

Ragyogó pályafutás és hosszú élete végén, nyolcvanhat éves korában, 2008. december 15-én távozott az égi múzeumi világba. Nagyságát Hajdúnánáson egy emlékfa hirdeti a múzeum előtt, melynek tövénél ránk hagyott szavaival ma is üzen nekünk: „Ezt a várost hagyományai tartották meg. A nánásiak magabiztosak, s ennek mélyén ott van a hajdú múlt adta bátorság és önérzet.”

Buczkó József