Lapunkban hagyomány, hogy a köztünk élő, hosszú évtizedekig tanító-oktató pedagógusokról – tanítókról, tanárokról, - megemlékezünk, amikor megkapják díszes jubileumi diplomájukat. Nagyon ritka azonban azok száma, akik megérik, hogy kézhez vehessék a Márvány-diplomát, amelyet 75 évvel azután kapnak, hogy megszerezték első diplomájukat. Ezt a szép kort érte meg Draviczky Imréné, Balázsy Irén, aki 1946-ban végzett a Nyíregyházi Állami Református Tanítóképző Intézetben, és idén nyáron vehette át a Nyíregyházi Egyetemen az igen megtisztelő Márvány-diplomát.

A demecseri születésű Balázsy Irént a szülők iskoláztatták – ami szinte általános volt a református családoknál, hogy ha tehették, taníttatták a tehetséges gyermekeket, - a családban pl. többen is a tanítói hivatást gyakorolták. Így került az elem iskola végeztével a nyíregyházi Leány Kálvineumba, ( Kálvin Jánosról elnevezett középfokú oktatási intézmény), majd innen a Nyíregyházi Állami Református Tanítóképző Intézetbe. Nem voltak ezek könnyű évek, javában zajlott a második világháború mialatt iskolába járt. 1946-ban végzett, és első munkahelye a demecseri Népiskola volt, ahol bizony nagyon szegényes körülmények között folyt a tanítás.

Nem sokkal ezután – egészen pontosan 1953-ban – ismerkedett meg a hajdúnánási Draviczky Imrével, akivel egy életre szólóan kötötték össze életük fonalát: 1954-ben összeházasodtak és Hajdúnánásra került az akkori Leány, később II.sz. Általános Iskolába, ahol több mint negyven éven át oktatta a legkisebbeket, általában első, második osztályos nebulókat. Megtanította őket írni, olvasni, számolni, mindenre, ami fontos az életben. Mint mondja,” Neveltem őket a szépre-jóra, emberségre, egymás segítésére, hazaszeretetre, a nagybetűs ÉLET-re. Sok éven keresztül nagy létszámú osztályokat tanítottam, ami azt jelentette, hogy nem volt ritka a 45–50 gyermek egy osztályban – mégis mindenkit megtanítottam az alapvető ismeretekre, és minden tanítványomból becsületes állampolgár lett. Nagyon sok tanítványom követett a pedagógus pályán. Talán nem véletlenü„. Férje, Draviczky Imre, Imre bácsi, szülővárosa elkötelezett helytörténeti kutatója is volt a pedagógus hivatás gyakorlása mellett, akinek munkáját mindig nagy szeretettel segítette. De nem csak ebben állt mellette, segített a jó hangulatú kirándulások megszervezésében, és kitartottak egymás mellett azokban a nehéz időkben is, amikor Imre bácsit – 1956 után – koholt vádak alapján elhelyezték a városból, és 12 éven át a szomszédos Tiszavasváriban tanított. A sok-sok évtized alatt tragédiák is árnyékolták életét, fiatalon elveszítette fiát, majd egyik unokáját. Napjai most már csendesen telnek, túl a kilencvenedik életévén. Sok-sok élettapasztalattal a háta mögött üzeni az ifjú tanító-tanár jelölteknek; csak az válassza ezt a ma sem könnyű, rögös életpályát, aki mélységes elhivatást érez a TANÍTÁS iránt, aki szeretettel, tisztelettel fordul az apróságok felé, hiszen az első iskolai évek alapvetően határozzák meg egy gyermek további viszonyát az iskolához, pedagógusokhoz, tanuláshoz. Gratulálunk Irénke néninek és még további derűs „őszidőket” kívánunk olvasóink nevében is.

Rigó Tamásné – Fotó: magánarchívum