Az 1956-os forradalom és szabadságharc – bármennyire is rövid ideig tartott – kivívta a nagyvilág figyelmét is, még ha nem is érkezett segítség, ahogy ígérték. A magyar nép hősies ellenállására, szabadságharcára, függetlenségre vágyó akaratára, vágyára emlékezünk országszerte ezekben a napokban. Ez az ünnep magába sűríti mindazt, amit nemzetünk kívánt, amire vágyott, amit magának követelt. Ez a rövid, alig két hét jelképe a hősiességnek, tanítás arról a nemzeti egységről, amely egyéni és közösségi áldozatok között született. Albert Camus sokszor idézett írása manapság újra aktualitást nyert: „ A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.(Camus: A magyarok vére, 1957.) Sokak hoztak áldozatot, sokan haltak mártírhalált, sokak várták sorsuk beteljesedését a halálos ítélet kimondása után. Ilyen személyiség volt a közelmúltban eltávozott Wittner Mária is, aki több mint fél évet töltött a „halálsoron”, majd változtatták az ítéletet életfogytiglanira, és végül 13 évnyi raboskodás után közkegyelemmel szabadult. Az alábbi írás rá emlékezik október ünnepe alkalmából.