Nekem, mint néprajzkutatónak, kincsesbányát jelentenek Móricz Pál írásai. A mi hajdúírónkról van szó, akinek 1936-ban nem adatott meg, hogy utolsó földi útján elkísérje szülővárosának képviselete. De negyed század múltán az sem - leszármazók hiányában -, hogy a rákoskeresztúri temetőben felhantolt sírját Hajdúnánás városa megváltsa újabb huszonöt évre. Földi maradványait végül elnyelte egy osszárium (csonttemető), így hát nincs hol fejet hajtani a mi „Móricz Zsigmondunk” emléke előtt. Tavaly emlékeztünk születése 150., idén pedig halála 85. évfordulójára. Soha vissza nem térő alkalom, hogy Hajdúnánás - ahogy az író vallotta egyik művében: „a drága szülőföld, ahová mindig, mindenünnét visszavágyódom” -, egy megkésett, szoborba mintázott főhajtással rója le tiszteletét hűséges fia előtt. Ha már nem pihenhetnek porai hazai földben, álljon legalább a városban egy őt mintázó mellszobor, hogy jóságos bronzarcával naponta rámosolyoghasson az előtte elhaladóra.

A magunk módján, írásaiból idézgetve emlékeztünk Rá eddig is. Tesszük ezt ismét, amikor például A dorogi csodakút című elbeszélését felemlítve, a Tisza szabályozását követő időkbe kalauzoljuk a Kedves Olvasót, melyben az író régi kútjainkat és építőmestereit idézi fel a száz évvel ezelőtti öregek elbeszélései nyomán. Lássuk csak:

„Ó! Ó! … Kút és kút között csakugyan volt, van különbség. A juhászok például a ráctüskös, pufók bogáncsrózsás nyomáson, a Tatár halom tájékán szoktak vetni olyan „kopolyának” mondott gödör-kutakat, melyekből alig néhány ásóvágás után felfakad a sziksós víz. Terpedt lábú, ragyogó szemű, zöld, sárga, tarka vizibékák pislákolnak feléd az ilyen vizekből. Minden bizonnyal jóvizű, egészséges vizű az ilyen kút, mert a vizibéka csak a jó vizet szereti. Az alföldi pusztán ugyanis vannak mérges vizek, az ember láznyavalyát szerez, a jószág dögös lesz ettől a víztől…

Laponyagi Molnár Amruzs kútjai nem ilyen kutak voltak. A kis hajdúgazdának öreg nyárfából vájt bödön bélelte kútját. A bödönök aljáról bűvös tükörként csillogtatta hűs vizét a kutacska. Tükréből szerelme sorsát megláthatta a hívő fiatal… A lányok kacagva hajoltak feléje… A zöld kérgű görögdinnye hamvas hidegre hűlt az ilyen kút vizében s zamatos, piros bélét mézfalatként kínálta a nevetős hajdú lányok, büszke hajdú fiúk gyöngyfehér foga alá…

A sok barmával gazdag nagygazdának meg téglával rakott kőkutat épített a kútásó Molnár. A kút bársonyzöld mohos oldalához muzsikálva koccant a vasfazék. Süllyesztett kútnak nevezték a hajdúk.

A sík pusztán utóbb, midőn szabályozással rabságba törték a Tiszát… a kútásó Molnár Amruzs gulyának, ménesnek, itt remekelte igazibb mesterműveit. Házhely-nagy gulyakutak voltak ezek. Gerendákból, vastag veresfenyő deszkákból építették az ilyen kút belső világát. Erős karú gulyásbojtárok, csikóslegények a kútgém ostorfájával vaspántos cseberben, a káván belülről, a víz felett átfektetett szálpallón meregették az özömnyi vizet.  A nyers favályúkba csobbanva csurrant az ezüsthátú víz. A feketeszemű tinók, tehenek fehér serege vastag kortyokat szürcsölt a felséges vízből…”

E régi kútféleségeink helyét már régen elsimította az idő tenyere. Amint a náddal bélelt kutak emlékét is. Ezek oldalfalát ugyanis a Verstenger nevű határrészen termett, karvastagságú, több méter hosszú nádkarókkal rakták ki.

Csupán egy-egy téglabélésű kút álmodik még a régi világról. Az ilyenek téglasorait felül kezdték el rakni, s mindig lejjebb-lejjebb haladva mindaddig kiszedték alóla a földet, amíg el nem érték a kívánt mélységet. Ezért süllyesztett kút a neve. A Tájház udvarán, a város főterén (a Református Iskola előtt), és itt-ott a Réten láthatunk még ilyet. NV monogramos téglái pedig hirdetik, hogy a vályoghoz hasonlatos módon a Nánás városának téglavetőjében gyúrták egykoron.                                                          

Buczkó József