Túl a nyolcvanon, szálfa termetű ember ma is a Kinizsi utcában lakó Mező Sándor.

                „Messzire nyúlik az én életem” - göngyölíti az emlékezés fonalát az utolsó számadó gulyások egyike. Merthogy nagy idők tanúja.

                „Én voltam a tízedik gyermek a családban. Három tanyás birtokunk, amely több mint 130 holdat tett ki, a Királydombnál terült el. Édesapám gyönyörű magyar tarka, meg szürke marhát nevelt, meg aztán tartottunk disznót, juhokból meg egész nyájat. Alig múlt a második nagy háború, bojtárnak álltam Gorzsás Antal számadó mellé, akinek a kezére 100-130 darab nagyjószágot adtak a gazdák. Az állatok utáni járás még meg is járta, de nekünk, a négy-öt kisbojtárnak a legnagyobb feladatot a vízhúzás jelentette a kétgémű kútból. Beleálltunk a hatalmas kút öblébe, egy deszkapallóra, s azon egyensúlyozva húztuk favederrel száz számra a friss vizet a favályúkba. Emberpróbáló volt, azt mondhatom. De én akkor még gyerek voltam.”

                A bojtárkodás 1959-ig tartott. Tsz-esítés, magántulajdon elvétel, kuláklistára kerülés. A család tekintélyes birtokából nem maradt semmi, a jószágokból meg mindössze két üszőcske. A legényemberré érett fiú 1968-ban, más választási lehetőség híján apját követve, a Haladás Tsz tagja lett. És itt ismét összetalálkozott útja a nagyjószágokkal. Összeverődött ugyanis 200-300 szarvasmarha, s azokhoz pásztorra volt szükség. Mégpedig a Tedeji legelőn. Az időközben családossá vált és katonaidejét is kitöltött fiatalember felelős számadóként, kisbojtárokkal kisegítve vigyázta a gulyát egészen 1986-ig, amikor a Béke Tsz a Hortobágyon tartott jószágaihoz számadót keresett. Mező Imrében meg is találta.

                „Szép élet volt. A Kunok legelőjének nevezett helyen, meg a Kanalas-kúton bérelt legelőt a tsz a saját, meg a magán emberek jószágai számára. 300-350 darab jószágot adtak a kezemre. Bojtárom már csak egy volt, Porkoláb Gábor. De így is győztük. Általában kinn laktam egy pásztorkunyhóban, amelyhez tartozott egy szín, a takarmány számára, mert velem volt a lovas fogatom is. Én ló nélkül nem tudtam meglenni. Ez a világ 1996-ig tartott. Egészségügyi okok miatt abba kellett hagynom, meg aztán más idők jöttek már, és nagyon lecsökkent a Tsz jószágainak a száma is.”

                A büszke tartású számadó gulyás mégsem maradt jószág nélkül. Megtartotta gyönyörű pej lovait, melyekkel a rendszerváltást követően ismét hagyománnyá formálódott szüreti felvonulások elmaradhatatlan résztvevője volt.

                Mára már csak az emlékek maradtak, meg a színes fotográfia a parádés fogatról. Meg a gulyáskalap a pásztorbottal, melyek mestersége címerei voltak egykoron. A falra akasztott kalapot kiszikkasztotta ugyan a szoba melege, ám az itt közölt fénykép kedvéért felöltve, mintha új életre kelt volna gazdájával együtt.

Buczkó József