A cím láttán most minden bizonnyal felkapta a fejét a Kedves Olvasó, hogy a szomszéd település, Balmazújváros kiválósága, a 125 éve született „parasztíró” Veres Péter tényleg járt Hajdúnánáson? És aztán mikor? Talán ünnepelt íróként? Vagy politikusként?

Nos, valóban megjárta Hajdúnánást, ám nem őrizte meg ezt az eseményt a helyi emlékezet. Műveit forgatva Az ország útján című, 1965-ben megjelent életrajzi elbeszélésében bukkantam a „látogatás” valódiságára. A Hajdúnánáson bikaakolban fejezetcím alatt ugyanis elmesélte, amit átélt, éspedig 1944 szeptemberének első hetében. Merthogy éppen a háború végnapjaiban történt mindez.

Munkaszolgálatra szóló katonai behívót kézbesített ugyanis számára a posta, amely azonnali bevonulást írt elő, mégpedig Hajdúnánásra, az 51. számú Hadkiegészítő Parancsnokságra. Az ilyennek engedelmeskedve megjárta már elégszer a különféle börtönöket, kényszer munkahelyeket, így hát tudta, mi a teendő. Indulás azonnal észak felé, Nánás irányába, gyalog. A németek már visszavonultak, a szovjet alakulatok pedig még nem érkeztek meg. Dél tájban járt az idő, amikor a negyvennyolcadik évében járó Veres Péter lejelentkezett a Dorogi út 5. szám alatti parancsnokságon, ahol éppen egy földije teljesített szolgálatot. Teljes közömbösség. Egy sokszor meghurcolt, veszélyes tollú írótól még ő is tartózkodott. Várakozás csaknem napszálltáig, amikorra az ország keleti feléből százak érkeztek már ugyanilyen paranccsal. „Jöttek másnap is, meg jó néhány napon át a saját falumból is, de a messzibb megyékből, Biharból, Békésből, Csanádból, Szolnokból a „priuszosok”. Annak a logikáját, hogy kit miért ide hoztak, nem értheti meg civil ész.”

Munkaszolgálatosként a bikaakolban

Akiket ebbe a városba rendeltek, valamennyien közismert személyek, vagy éppen mozgalmi emberek voltak. A több száz főre duzzadt „munkaszolgálatos hadsereget” aztán fegyveres katonai őrizet alatt kivezették „a jó tágas csordanyomáson, az eléggé távoli bikaakolhoz. Négyszögletes, valódi akol ez - ecseteli a látottakat az író. Belül, az északi és a nyugati oldalon fészerszerű szárnyékkal, hogy esős időben, hideg szélben valami enyhelyet találjanak a jószágok. Előtte nyílt akol, ahol keringeni és dulakodni szoktak, amikor már nem fér bennük a virtus. A gerendáknak is beillő vastag drugányokból (karókból) való kerítésen jó nagy és igen erős kapu. Be lehet zárni és könnyű őrizni. Nekünk persze még mindig jobb, valahogy gusztusosabb, mint a drótsövény. Nem olyan embertelen rideg. Itt legalább élőlények – állatok – éltek, és azok nekünk, parasztoknak, nem is olyan idegenek.”

Könnyen gondolhatnánk, hogy ez a bizonyos bikaakol a Kenderes kert lehetett. Ám nem erről van szó, hanem a sokkal távolabbi Százköblös nevű majorságról, ahol a fiatal szürkebika állományt tartották. Mivel a németek nem tettek kárt bennük, békésen legelészhettek valamerre, így a szálláshelyük szabaddá vált a munkaszolgálatosok számára. Kipróbált hely volt már ez, hiszen ugyancsak 1944-ben, a húsvét utáni napokban ide terelték ki a helyi zsidóság egy részének több száz fős csoportját is.

Az állandóan érkező behívottak miatt természetesen nem csak a bikaakol, hanem annak környéke is megtelt a „kiirtásra ítéltekkel”, akiket előbb a katonai táborrend törvényei szerint rajokba, szakaszokba, századokba rendeztek. Veres Pétert a 462. századba osztották Kovács Gyula tartalékos főhadnagy parancsnoksága alatt. Hogy mi volt aztán itt a teendője a sok száz embernek? „Egész napon át csak beszélgettünk – olvasható a visszaemlékezésben. Járkálgattunk, keringtünk, mint lakóelődeink, a nánási bikák. Esetenként pedig nézegettük a háború tüzét, a bombázások nyomán égő távoli városok tűzfényét.” Néhány nap multán azonban, a közelgő szovjet csapatok elől - tizenöt fős katonai kíséret mellett - gyalogosan a romos Debrecenbe irányították a gyászos menetet. Majd innen is továbbvezénylés nyugat felé, végül megszabadulás a főváros közelében.

A nánási büntetőtábor, mint a „hatalom szempontjából ideális hely” mélyen bevésődött az író lelkébe. Hogy volt-e egyáltalán egyéb, korábbi vagy későbbi élménye Nánásról, nem tudjuk. A város határának „sík mezősége” azonban a ma már nem létező bikaakollal örökre elfoglalta helyét a magyar irodalomban.

Buczkó József