Hajdulegények a rézfokossal

                A nánási hajduk fiataljai régente pengő sarkantyus, rezgő darutollas büszke legények voltak. Mezei munkában, botrakapásnál sem akadt párjuk ezeknek a senem szőke, senem barna, macskaszemű igazi magyarfajta fickóknak. A huszárság, bakaság első virágját századokon át a hajduföld termelte. Amikor pedig egyszer-egyszer békességben élhettek volna, hogy a verekedés szilaj művészetét el ne felejtsék, egymás között, otthonukban is folyton hadakoztak. Ünnepeiken, vásárkor, vasárnaponként a kákán görcsöt keresgettek, egymással ölrementek a nánási hajdu legények. Sudár tölgybotjaikon széles pofájú, gombos élű, táblás rézfokos ragyogott, Vagy görcsként gömbölyüre kötött, vaskos rézgerezdek voltak a fegyvereik. Koponya-lékelőnek nevezték az ősi hajdufegyvert. A Nagyvendéglőben, a Szeles, Morgó, Rózsás, Csillagos, Zajgató csárdáiknál, a kása-ütő és egyéb szárazmalmok körül, a dorogi, debreceni, szentmihályi, polgári utak hidjánál, vásárkor a lacipecsenye-soron a dombos Felsőoldal (Mike) és a vizenyős Rétoldal (Laponyag) legényei között valóságos ütközetek zajlottak. Meg akarták mutatni a „város népinek”, hogy a Felsőoldalon, vagy a rétes Laponyagon terem-e a különb legény? Azzal tartották:

                - Ebcsont, hajducsont beforrad! – Aki adta, nem dicsekedett el vele, aki kapta, panaszra (betört fővel) nem ment a biróhoz. Egyszer-egyszer ugyan fordultak elő kínos, végzetesebb meglepetések, mint amikor a „Morgó” előtt piros pünkösd másnapján, az első nap megvivott botcsata után Daróczy János nemzetes úr és felesége Csohány Zsuzsának István fia Morvay Balázs pajtásával, többmás felsőoldali legény-cimborával büszkén rakták a döbögőst és a Csordajárás-közről, a szentmihályi útról laponyagi legények bokrétás csoportjai körülözönlötték a csárdát. A kérges, hosszú Takaró Mátyás vezette a rét-oldaliakat. Takarónak a Daróczy István előzőnapi fokoscsapásától vérfoltos kendővel volt körülkötve a feje.

                - Upré, cigányok! – a veszekedett Mátyás hajdu botja végével oldalba bökte a nagybőgőst, - hol a szemetek?!... Az én nótámat húzzátok, hé?!

                - Hehe, hen! – fehér fogukat kivicsorították a felsőoldaliak, majd szólt az egyik, – inkább talán azt a nótát húznád el nekik, Ádány?

Felsőoldal lángja vagyok,

Fél én tülem a Laponyag…

                - Hehe, hen! – nevetni kezdtek a felsőoldaliak. Ezt a nótát a dombos Felsőoldalon tudvánlevőleg Istvánról, a Daróczy János nemzetes úr és felesége Csohány Zsuzsa horgasorru legényfiáról dalolták a felsőoldaliak. Takaró Mátyás, a rétoldali kevély vezér, dühében felhördült

                - Széllel, szájjal, látom, még mindig jól birjátok onnét a bodzás, kutyaparés felsőoldali dombról.

                - Te meg, hé, Matyi! – István, a János nemzetes úr fia is megszólalt, - ha már kibujtál a nádból, hivatlanul ne csirimpolj itt, mint a nádveréb…

                - Nekem mered ezt mondani, István?!

                - Neked hát, te csik-tolvaj! – Daróczy István kibökte. – Hiszen csak a veréb jár így falkástól, mint tik most, békanyúzó laponyagiak.

                - Tyüh! Az ősöd lókötő mindenét! – Mátyás hajdu kezében már villant, csattant a fokos, ámde nem találta készületlenül Istvánt. István kivédte, összeharapott foggal már visszaadta a rettenetes botcsapást… A leándervirág-arcú leányok riadt galambseregként szétrebbentek, a cigányság meg fekete házinyul módjára a csárdaház pincéjébe sündörödött.

                - Pedzi mán! – Tulnét az árkon, a dombon sorakozó Felsőoldal házainak kerítése megöl a tapasztalt öreg hajdugazdák pipafüstnél nézték a mérkőzést. A Felsőoldal „lángja”, István Morvay Balázs pajtásával a falnak vetette hátát. Néhány derék cimboráik is jól verekedtek, de már mindnyájan véresek voltak. többen közülök a földre buktak. Az egyenlőtlen küzdelemben már-már felülkerekedett rajtok a rétoldali vad tömeg, amikor tulnét az árkon, a dombos Felsőoldal egyik házának keritése megöl kiugrott egy zömök, őszes hajdu ember, kezében a rézgerezdes árvatölgyfával. Valamikor botra-birokra Hadadi gazduram volt a Felsőoldal „lángja”, rettenetes csapásai elől mostan is egyszeriben széjjelcsapódtak a megrezzent rétoldaliak. János nemzetes úr István fia Morvay Balázs pajtásával menten levegőhöz jutottak.

                - Csak a fejét! – kurjantotta Balázs, s megfordult a kocka, amikor az öreg Hadadi gazda a veszekedett rétoldali Takaró Matyit hókon ütötte. Vezér nélkül maradtak a rétoldaliak, s a Felsőoldal felújult támadásától mihamar szétugrottak, csupán a vezérök, a szilaj Mátyás maradt fektében mozdulatlanul.

                - Hát ehhez meg mán mi jutott?! – a felsőoldali büszke Istvánék tollat tartottak a földön végignyult laponyagi vezérnek, a hosszú Takaró Matyinak vérrel telebuggyant orra-szájához; de bizony nem libbent a darútoll finom, selymes pihéje. Szíve sem dobbant már Matyinak. A botos-legények némileg megilletődötten összenéztek. Morvay Balázs vértől csepegő vastag bajuszát végigtörölte s ilyen rövidre fogta a búcsúztatót:

                - Isten Őfelsége, fogadd irgalmadba!... A mi jó Mátyás testvérünk immár végérvényesen meghalt!

                - Nem addig van az, Balázs! – János nemzetes úr fia, Daróczy István szintén eléggé véres fejjel közbeszólt, - mert ha megholt Mátyás, akkor meg meg Hadadi Mihály bátyánk, aki vaktábul agyoncsapta ezt a szerencsétlen Mátyást, bajba, tömlöcbe kerül, pedig hát őkelme szegény ember! Őkelmének felesége, sok aprós gyermeke van, hát nem járná, hogy éppen miattunk, a legények miatt kerüljön ilyen szomorú, hosszas rabságba…

                - Matyi pajtást már fel nem támaszthatjuk! – a fokosra támaszkodva komoran maga elé meredt a véresarcú Morvay. A legények tanácstalanul nézték a földet. Az öreg Hadadi hajdu is megcsillapult már és a büszke halott zordon színe előtt lehorgasztotta ősz fejét. Az István, a felsőoldali legények vezére azonban kiegyenesedett. Bár halkan, de határozottan – a búsan visszaszállingódzó, vezértelen laponyagi hajdukhoz fordulva – beszélni kezdett:

                - Édesanyám nagyon siratni fog… Ám, az én családom gazdag… Magányos legényember is vagyok… Hát, cimborák, ha tinéktek sincs ellenvetéstek… Emberségből, nomeg a hajdu legényi becsületért magamra vállalom a szegény Matyit!...

                _ István, bízhatsz bennünk! … Köztünk marad ez! – a véresfejű rétoldaliak könnyező szemmel nyújtották kérges kezüket a felsőoldali nemes Daróczynak… Nem sokkal utóbb a veszekedett, szilaj, szegény Takaró Matyi véletlen halála miatt – bár Istvánt siratta váltig az édesanyja, Csohány Zsuzsa, - csakugyan Kállóra, hosszú rabságba került Daróczy István.