Arról eddig is híradással voltunk, hogy a református templom építése, bővítése mögött rendszerint a város állt. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen századokon át város és egyház egyet jelentett olyannyira, hogy csak a 19. század második felében különült el egymástól a két vezető testület.

                Természetes hát, hogy 1864. januárjában is - látva az egyház nehéz anyagi helyzetét -, a „város tanácsülése” szorgalmazta „a megromlott állapotú templom tetőzetének és mennyezetének megújítását”, melyhez most is minden segítséget meg kívánt adni.

Bár 1831-ben megújult a templom, amikor megemelték a falait és tetőzetét, mégis komoly károk keletkeztek rajta. 1862 óta különösen is tarthatatlan volt már a helyzet, hiszen a tetőzet annyira megrongálódott, hogy azon át Isten szabad ege is előtűnt, és rendre befolyt a csapadékvíz is. Meg aztán szűknek is bizonyult ekkorra Isten háza a megnövekedett számú hívő közösség számára.

A tovább már nem odázható átalakításról szóló presbitériumi határozatban rögzítették is, hogy „a templom jelenlegi falazata kiigazíttassék és arra a mostani fa tető, zsindely fedél és mennyezet helyett új fa tető, mennyezet és zsindely fedél alkalmaztassék.” Ma már hihetetlennek tűnik, de a korábbi templomhajó mennyezetét gyalulatlan deszkalapok alkották.

                Az átalakítási munkák végett még az 1864. esztendőben meg is állapodtak Vecsei Imre debreceni építőmesterrel, hogy készítsen tervet a templom bővítéséhez „600-700 lélek számára”. (Ő volt az egyébként, akinek tervei alapján tíz évvel később felépült a Városháza épülete.)

                A mester úr kereszthajós templom építésére tett javaslatot. Mintául a kunmadarasi református templomot ajánlotta, melyet két évvel korábban az ő tervei alapján formáltak át.

Kunmadaras. Ilyen lett volna a Vecsei Imre által javasolt református templomunk.

Egy bizottság az egyház képviseletében 1865. május elején el is szekerezett annak megszemlélésére, s az ottani tapasztalatok alapján egyetértettek a kereszthajó megépítésével. Éppen ezért az egyháztanács számára a következőket javasolták: „a dél felőli kiugrás hossza öt öl (6,1 m.) legyen, az észak felőli ugyanolyan szélességű, de minél kisebb hosszúságú. A kereszthajók szélessége a déli portikusok szélső falaival egyezzen meg.” Felvetették azt is, hogy a végső megoldás „mintázza a debreczeni nagy templomot.” (Egyházt. Jkv. 1865. május 4.)

                Mondanunk sem kell, hogy ez a nagyszabású elképzelés nem csupán a külső megjelenés, de a belső tér tekintetében is komoly átrendeződéssel járt volna. Így például a szószék, amely a jelenlegi helyén állt, átkerült volna az északi oldalra. A karzatot innen áthelyezték volna a keleti és a nyugati falra, a majdani orgona helyét pedig a déli oldali kereszthajóban képzelték el. (Ebben az időben ugyanis még nem volt orgona a templomban.) Egyébként itt kívánták kialakítani a nők ülőhelyét is, hiszen a nemek elkülönültek egymástól az istentiszteleteken.

A mester úr a mennyezetet az új templomhajók szerkezetéből eredően boltozatos kiképzésűre tervezte, vasoszlopos alátámasztással.

                Bár tetszett az egyház vezetésének a kereszthajós elképzelés, nem voltak azonban elégedettek más egyéb mellett a befogadóképesség növekedésével sem. Éppen ezért, egy bizottságot küldtek Debrecenbe Vecsei úrhoz a tervrajz módosítása végett. Az utasítás így szólt: „Magyarázzák meg neki, hogy azon tervrajz, melyet templomunk újból alakításához múlt évben készített, s december 31-én eljuttatott számunkra, Presbitériumunk által szakértő tagok közremunkálásával szigorú vizsgálat alá vétetett. Eltekintve a költségvetés túlcsigázottságától, a terv kívánatunknak meg nem felelőnek tartatott, főleg azért, mert a templom hajója nem növekedne 600-700 lélek befogadására – amint erről építőmester úr tudatva volt -, hanem csak mintegy 14 négyszögöllel, azaz 60-70 egyénnek helyet adandó területtel.” (Presbit. Jkv. 1865. június 19.3.)

Az egyháztanács minden nehézség ellenére hitet tett az átalakítási munkák mellett, mégpedig a következő indoklással: „Építenünk kell nem csak magunkért, hanem utódaink számára is. Mi szegények vagyunk, az igaz, de ki tudja, ők nem lesznek-e szegényebbek.” (Presbit Jkv. 1865. május 9.)

Szoktuk mondani: a szegénység nagy úr. És persze bölcsességre int. Az egyház és a város ereje együtt is kevésnek bizonyult egy kereszthajós templom megvalósításához. Ez az oka annak, hogy végül mégsem vágtak bele ebbe az átalakításba. Helyette józanabb megoldás született egy másik mérnök tervei alapján.     

 Ez azonban már egy újabb írás témája.

Buczkó József